Ami engem évtizedek óta foglalkoztat, az nem csak egy-egy technika, hanem az, hogyan marad meg valami azonosnak, miközben folyamatosan változik. Ez vitt a camera obscurától a montázson át a SlitSpace-ig — nem stílusváltás, hanem ugyanannak a kérdésnek újra és újra feltett változata, más eszközzel. What has occupied me for decades is not any single technique, but how something remains the same while continually changing. This is what carried me from camera obscura through montage to SlitSpace — not a change of style, but the same question asked again and again, with different tools.
Ez a folytonosság engem köt a munkához, a nézőt azonban nem kötelezi semmire. A mű számomra nem magyarázatra vár, hanem elfogadásra vagy elutasításra — a néző saját érzelmei és tapasztalata alapján, függetlenül tőlem és a körülményeimtől. Nem nevezem meg, mit jelent egy kép, és nem szabom meg, hogyan kell érteni: ami a névadásra vár, azt a nézőre bízom. This continuity binds me to the work, but it places no obligation on the viewer. For me, a work does not wait to be explained — it waits to be accepted or rejected, on the basis of the viewer's own emotions and experience, independent of me and my circumstances. I do not name what an image means, nor prescribe how it should be understood: what awaits naming, I leave to the viewer.
A technika és a módszer számomra nem titok, hanem eszköz — éppúgy elmondható és megvizsgálható, mint bármi más, amit valaki csinál. A SlitScan, a SlitSpace tér-kitöltő görbéje, a szonifikáció mind egy-egy tudatos, végiggondolt út: hogyan lesz az időből kép, a képből tér, a térből hang. A módszer nyitott; a jelentés nem az enyém. For me, technique and method are not a secret but a tool — as describable and examinable as anything else one does. SlitScan, the space-filling curve of SlitSpace, sonification — each is a deliberate, considered path: how time becomes image, image becomes space, space becomes sound. The method is open; the meaning is not mine.